Hír

TÁNC VILÁGNAPI KÖSZÖNTŐ – 2023

Már napnyugta óta álltak fent az éjszakai hegyen, fölöttük az a titokzatos
végtelenség, amelyből szarvasok milliárdjainak szempárja csillogott le rájuk. Számukra
végtelen, titokzatos és szent volt ez a ragyogó mennyezet, amely mágikus erővel hívta őket,
oda fel, hozzá, ahhoz, aki miatt idejöttek. Aki az Örök, a Fenséges a Mindenek feletti, aki a
Végtelen. Álltak hátraszegett fejjel, tekintetüket az égre emelve, hallgatva azt a furcsa
dobogást, amely szívük felől érkezve, bennük lüktetett. Aztán, egyszer csak elkezdték: karjuk
összekapaszkodott, szájukból varázshangok törtek elő, testük megmozdult, lábuk dobbant.
Úgy érezték megáll az idő, hogy egyé válnak, hogy emelkednek, oda, fel, Őhozzá! Aki az
Örök, a Fenséges a Mindenek feletti, aki a Végtelen.
Így történt, vagy egész másként, ki tudja. A tánctörténészek írnak a kezdetekről, az
emberiség hajnaláról, amikor a tánc, az Istenekkel való párbeszéd mágikus eszköze volt.
Keresem a szavakat, hogy megfogalmazzam a lényeget, hogy ne csak a ködös múltat
citáljam ide, hanem a jelen világunkról beszéljek, hogy megfogalmazzam azt a spirituális
érzést, mely elfog, magába húz, felemel, ha mozdul a test. Legyek, táncos, koreográfus,
vagy a közönség, amely a nézőtér sötétjében az Ünnepre készül. De rá kell jönnöm, a szó
kevés, a gondolat véges, hogy leírja a leírhatatlant. Azt mondta valahol Isadora Duncan
amerikai táncosnő, akit a modern táncművészet alapítójának tartanak: „Ha meg tudnám
mondani milyen érzés, nem lenne érdemes táncolni.”
A tánc,  a kultúra azon sajátos ága, melynek különlegessége, annak
sokszínűségében rejlik. A néptánc, a klasszikus balett, neoklasszikus balett, a modern, a
társastánc, vagy más alternatív kísérletezések együttese adja azt az univerzumot, melyet
magyar táncművészetként ismerünk. Ennek a sajátos művészetnek a nyelvezete, éppen
non-verbalitása révén képes világokat összekötni, átlépni nyelvi, kulturális határokon.
Elmélyült formában – a táncos testén keresztül – tudja megjeleníteni az alkotó üzenetét,
mellyel új perspektívákat kínál a közönség számára. Megadja azt a hétköznapokban
kevésszer tapasztalt, mégis nagyon vágyott élményt, melyet a régi görögök, katarzisként
írtak le.
Nekünk – táncszerető, „táncban élő” embereknek – kötelességünk és feladatunk életben
tartani és folyamatosan megújítani művészetünket. Hiszen a bennünket körülvevő kulturális
káoszban a művészet, és benne a táncművészet az, amely fogódzót és támaszt kínálhat az
eligazodásban.
Ma, a Tánc Világnapján szerte a világban táncosok ezrei emelik tekintetüket a
színházak reflektoroktól csillogó szent mennyezete felé, hallgatva azt a furcsa dobogást,
amely szívük felől érkezve, bennük lüktetet. Várják, hogy elkezdhessék, hogy karjuk
összekapaszkodjon, testük megmozduljon, lábuk dobbanjon, hogy megállítsák az időt, hogy
eggyé váljanak, hogy emelkedjenek oda, fel, Őhozzá! Aki az Örök, a Fenséges, a Mindenek
feletti, aki a Végtelen, hogy együtt éljék meg a közönséggel a Tánc mágikus Ünnepét.

MIHÁLYI GÁBOR
Kossuth-díjas, érdemes és kiváló művész
Harangozó Gyula-, Seregi László-, és Imre Zoltán-díjas
táncművész, koreográfus
a Magyar Állami Népi Együttes együttes vezetője